♥Fociscsaj™ blogja♥

♥Fociscsaj™ blogja♥

Kárpátalja

2008. április 23. - Ágnes

Tegnap este érkeztünk vissza Kárpátaljáról - Nagyberegről, ahol megint csodálatos napokat töltöttünk. Órákat tudnék mesélni, hogy mennyire jó volt, stb stb... Bár én csak szombat este csatlakoztam, mégsem bántam meg, hogy három nap miatt 500 km-t utaztam pluszban. megérte. (: Tavaly is voltam már, és szerencsémre olyan programok voltak szombaton, melyek tavaly is megrendezésre kerültek.

Vasárnap reggel részt vettünk egy Istentiszteleten, majd Ungvárra utaztunk, ahol a várat és a skanzent is meglátogattuk. A skanzenben elég sok 'érdekes' dolog is történt, de kultúra szempontjából nagyon tanulságos és érdekes volt, hiszen különböző vidékekről mutattak be házakat. (: Hazaérkezés előtt még a nevickei várhoz is felmásztunk. jó nagy falai vannak. :D

Hétfőn a szolyvai emlékparkot látogattuk meg először, ahol meghallgattuk, milyen szörnyűségeket éltek át az emberek, s a himnusz eléneklése után Huszt felé vettük az irányt. Először a templomot tekintettük meg, majd felmásztunk a várhoz. Nem éppen könnyű tűsarkúban megtehető úton. (: De nagyon élveztük, énekelgettünk, amitől jó hamar kifulladtunk. Annál nagyobb volt az öröm, amikor felértünk s már fáradtság nélkül mászkálhattunk a romokon ide-oda. Hazaérkezés előtt benéztünk még a viski református templomba. Este a fiúk is és a lányok is kihívtuk a nagyberegieket egy-egy focimeccsre, majd vacsora után tábortűzre került sor. Énekeltünk, és jól éreztük magunkat, de a tanárok......

Másnap reggel a beregszászi piacozás után hazaindultunk, és fél hétkor meg is érkeztünk. Idén nem kellett annyit állnunk a határon. (:

A tábortűznél a BMRG műsora gyanánt énekeltünk. A dal az 'A börtön ablakában' c. dal szövegére van átköltve. Jórészt szerény személyem jóvoltából. (:

Baár–Madasunkról szól ez a dal,
101 éves már, nem fiatal.
Tanáraink hát megszervezték,
Vegyük utunkat Bereg felé.
 
Feri sofőrünk el is hozott,
Jól szórakoztunk egész úton.
Láttunk sokmindent: várat, tavat,
Kiálltunk esőt és sok sarat.
 
Mert a börtön ablakába soha nem süt be a nap,
Az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat.
Ragyogón süt a nap és szikrázik a fény,
Csak a szívem szomorú, ha rád gondolok én, szeretlek én.
Dióhéjban ennyi. Persze ezek csak a száraz tények...

Dök, március 14.

A DÖK:

Év elején mikor először megjelentek az iskolánkban a plakátok, hogy diákönkormányzati nagygyűlés lesz, talán senki sem gondolta volna, hogy mennyi mindent képesek vagyunk összehozni együtt.

Az első ülésen annak rendje és módja szerint betöltöttük a helyeket, módosítottunk az szmsz-en, és megválasztottunk két társelnököt. Ez a két elnök nemcsak osztálytársak, de jó barátok is, így tehát már le is tudtak tenni egy programtervezetet az asztalra. Telt az idő, és közben megrendezésre került sok program, pl. koncert az iskola egyik együttesével, a Dohányozni tilos! zenekarral. Én ott voltam, mint jegyszedő és mint néző, hallgató is. A hangulat szerintem egyszerűen szuper volt, kár lett volna kihagyni. (bár egyeseknek a sok szervezéstől kicsit gondjai voltak a számolással... meg az innivalóval :D) vagy a floorball-bajnokság. Az is önerőből lett megvalósítva. És már sulirádióval is büszkélkedhetünk.

De minden jó véget ér, nemde? Az egyik társelnök úgy érezte, hogy munkálkodásával többet árt a DÖK-nek, mint haszál, és lemondott. És most lássuk, mi lett a vége? Azóta gyakorlatilag megszűnt a kapcsolat, már választ sem kapok a levelező listán. Ő volt mindennek a fő mozgatója, idáig sem jutottunk volna el nélküle.

Az én véleményem még mindig az, hogy jobb lenne, ha nem mondott volna le, mert lehet, hogy ártott volna egy kicsit, de így leállt az egész. Történt azóta valami? Nem nagyon...

De tiszteletben tartom a döntését...

Március 14.

Ma volt az utolsó munkanap a tavaszi szünet és március 15-e előtt, ezért mindenkinek egyenruhában kellett megjelennie. Az úrvacsorás istentisztelet után átballagtunk az iskolába, ahol meghallgathattunk egy előadást az egyik szegedi egyetem tanárától. Mindenkinek elnyerte tetszését, s ez után külön program volt minden évfolyamon. Nekünk egy filmet kellett megnéznünk, mely szintén az 1848-49-es forradalom és szabadságharcról szólt. A film végén együtt lementünk az iskolakertbe, ahol megkoszorúztuk a kopjafát. Éneklés után mindenki mehetett haza.

Hazafelé jövet elmentem a volt iskolám előtt. Engem megdöbbentett az, hogy mennyire nem tiszetlik ezt az ünnepet. Pár emberen láttam a fekete-fehér öltözéket, de volt olyan is, akin csak egy egyszerű farmer miniszoknya volt... Akkor ez az iskola, mivel német nemzetiségi nem kell tiszetlje a magyar ünnepeket? Én nyomát sem láttam... 

Novella: A porond

A tömeg tolakodva, egymást lökdösve próbálta megpillantani a porondon fekvő lovagot.
Vajon mi történhetett vele? Talán halálra sebezte az ellenfél? Csoda, hogy ki mert állni és elfogadta a kihívást. Én inkább megfutamodtam volna. Semmi esélye sem volt. Ugyan, hiszen csak egy közönséges zöldfülű. Biztosan ez is úgy végzi, mint a sok meggondolatlan, vakmerő ifjú, akik soha nem látták viszont szüleiket. De hol vannak a szülei? Talán nincsenek neki? De hisz’ akkor árva a szerencsétlen. Jobb is így neki, nem lesz, ki sírjon utána.
A sok hangos szóváltás közben senkinek nem jutott eszébe, hogy többet tehetnének a fiatal páncélosért, ha orvost hívnak, minthogy felesleges vitába bonyolódnak. Mégis valaki átfurakodja magát a sok bámészkodó ember közt, és ruhájából egy darabot leszakítva megtörli a lovag sisaktól megszabadított fejét.
Lehunyt szemek, a napon aranysárgán csillogó haj. Bár ne lenne vértől bepiszkítva. Kélek, Istenem, szánd meg.
A sérült eszméletét visszanyerve kinyitja tengerkék szemeit, és üveges néz az egyetlenre, aki segítségére sietett. Elmosolyodik, de arca eltorzul a fájdalomtól. Halkan felnyög, de azért felül. Körbenéz, és erőltetett hangon megszólal:
- Ön az egyetlen, szép hölgy, ki, ha nem is tud, de megpróbál segíteni rajtam. Én meghalok, érzem, de önt nem fogom elfeledni. Ha a nevét megtudhatnám, boldogan halnék meg. Kérem, tüntessen ki azzal, hogy elárulja nevét.
- Nem tehetem, kedves lovag, mert ha elárulnám, azzal én ölném meg önt. Kérem hát, kapaszkodjék karomba, s próbáljon meg felállni. Atyám! Kérem, segítsen! A küzdőtér mellett az orvosok majd meggyógyítják. – az ifjú hölgy félig magának bizonygatva nyugtatgatta a sebesültet. – Nem lesz semmi baj.
- Kérem, szép hölgy, a nevét. – a lovag nem akarta feladni.
- Hát rendben, de előbb ígérje meg, hogy meggyógyul. A nevem Ágnes, báró Bocskai István leánya vagyok.
- Hát nem angol? Kiejtéséről meg nem állapítottam volna.
- Csitt, ne beszéljen! Most csak az egészségére gondoljon.
Ki lesz a következő áldozata? Vajon őt is a halálba küldi, mint azt a tegnapi fiatal legényt? Hány embertől fogja még megfosztani életét? Kegyetlen zsarnok, de mit tehetünk? A király. Ha fellázadunk, megölnek. Ha nem jövünk el a tornára, megölnek.
A tömeg másnapra már elfeledte az előző nap okozta izgalmakat.

Kopognak a kapun.
Ki lehet az ilyenkor? Délutáni pihenés idején nem illik zavarni a házigazdát.
- Atyám, a sebesült lovag! Hát meggyógyult? Istenem, mióta nem láttam? Talán már egy hónapja is, hogy elesett a porondon…
- No de lányom, nem illik így örülni, mégis csak egy idegen. Jöjjön be, kérem. Mi járatban van errefelé?
- Mikor felépültem sérülésemből, első gondolatom volt felkeresni megmentőm házát…
- Csak ezért jött el ide Magyarországra?
- Lányom, hadd mondja végig…
- Út közben sok történetet hallottam a kedves hölgyről, melyek mind találékonyságáról, segítőkészségéről tettek tanúbizonyságot.
- Megkínálhatom valamivel?
- Papa, kérem, hagyja, hogy meséljen.
- Hozzak egy kupa bort?
- Az igazság az uram, hogy jól esnék egy kis szomjoltó. Addig is, hölgyem, lenne kedve sétálni velem egyet a kertben?
- Atyám, mehetek?
- De aztán föl nem melegedjék a bor, ne maradj soká.
- Igenis, papa.
A két fiatal szótlanul sétált egymás mellet, míg a lovag egyszer csak a lány elé állt, mélyen a szemébe nézett:
- Hölgyem, én azzal a kérdéssel jöttem ide, hogy megtudjam…
Ebben a pillanatban az óra megszólalt, és a lány szomorúan vette észre – álomképe szertefoszlott.

Julio Cortázar: Az összefüggő parkok

Néhány napja kezdte el olvasni a regényt. Közben sürgős elintéznivalója akadt, így félretette a könyvet, és csak akkor vette ismét a kezébe, amikor visszavonatozott a birokára; lassacskán felkeltette az érdeklődését a cselekmény és a szereplők jellemrajza. Akkor délután írt egy levelet a megbízottjának, megtárgyalt az intézővel egy bérleti ügyet, majd ismét elővette a regényt a csendes dolgozószobában, amelynek a tölgyfaparkra néztek az ablakai. Elterpeszkedett a kedvenc karosszékében, háttal az ajtónak, mert bosszantotta gondolat, hogy esetleg megzavarhatják, a bal kezével megsimogatta a zöld bársonyhuzatot, majd belekezdett az utolsó fejezetekbe. Az emlékezetében még elevenen megmaradtak a szereplők neve és alakja; úgyszólván azon nyomban átadta magát a regény képzeletbeli világának. szinte természetellenesen élvezte, hogy sorról sorra egyre jobban elszakad a környezetétől, s közben azért érzi, hogy a feje ott nyugszik kényelmesen a bársonnyal behúzott, magas támlán, a cigarettája egyfolytában a keze ügyében van, és hogy a hatalmas ablakokon túl ott cikázik az alkonyati szellő a tölgyek alatt. Szavanként haladt előre, elmerült a hősök undorító dilemmáiban, és hagyta, hadd ragadják magával az összeálló képsorok, amelyek egyre színesebbek és élénkebbek lettek, s eközben átélte az erdei kunyhóban lejátszódó utolsó találkát. Az asszony lépett be először, szorongó léptekkel; a szeretője most ért oda, az arcán egy megpattant faág nyomát viselte. Az asszony forró csókokkal csillapította a vérzést, de a férfi nem állhatta most a gyöngédséget, nem azért jött, hogy megismételje titkolt szenvedélyük szertartásait, amely a száraz falevelek és az eldugott ösvények világában lelt oltalmat. A tőr átmelegedett a mellén, alatta ott dobogott a meglapuló szabadság. Itt heves párbeszéd következett, mely oly sebesen folyt, több oldalon át, akár egy kanyargó patak, és mind kiérződött belőle, hogy már a kezdet kezdetén mindketten mindent elhatároztak. Az asszony simogató keze, mely úgy fonta körül a szerető testet, mintha szeretné visszatartani, lebeszélni valamiről, egyben undorító mohósággal rajzolta ki annak a másik testnek a körvonalait, amelynek a megsemmisítésére összeszövetkeztek. Semmiről se feledkeztek meg: se az alibiről, se a véletlenről, még az esetleges hibákról sem. attól az órától fogva minden pillanatnak megvolt a maga gondosan kidolgozott feladata. a könyörtelen kettős felügyelet épp csak egy arcsimogatás erejéig szünetelt. Alkonyodott.
Szigorúan kötötte őket az előttük álló feladat, egymásra se néztek, úgy váltak el a kunyhó ajtajában. Az asszonynak az észak felé tartó ösvényen kellett elindulnia. A férfi visszafordult egy pillanatra a szemközti útról: nézte, hogy szalad a kedvese azzal a szép lobogó hajával. Aztán ő is nekiiramodott, a fák és a sövények közt lopakodott előre, míg csak meg nem pillantotta a házhoz vezető fasort az alkonyati, mályvaszínű ködben. A kutyáknak nem volt szabad ugatniuk, és nem is ugattak. Az intéző már nem szokott olyankor ott lenni, és nem is volt ott. Felment a tornácra vezető három lépcsőfokon, és belépett. A fülében lüktető vér dobolásában az asszony szavai visszhangzottak: elöl egy kék terem, utána egy díszes folyosó meg egy szőnyeggel borított lépcső. A tetején: két ajtó. Senki az első szobában, senki a másodikban. Azután a szalonajtó, akkor kézbe a tőrt, az ablakon beszüremlik a fény, ott a zöld bársonnyal bevont, magas támlájú karosszék, és a férfi ― a karosszékre támasztott fejjel ― egy regényt olvas.

Ma vettük irodalomórán, és nem tudtam megállni, hogy be ne rakjam. És bocsi, hogy keveset írok, de mostanában valahogy nem nagyon jön össze a dolog...

 

Ágnes

Élmények

Tegnap érkeztem haza a családi utazásról. Idén sajnos úgy alakult, hogy nem mehettem haza Erdélybe a barátokhoz, ezért a szüleim meghívták a svédországi unokatestvéremet, és családját, s elutaztunk három napra Zalakarosra. A szállodához tartozott a városi fürdő, ezért elég zsúfolt volt mindig, viszont estefelé már mindenki indult haza, s ekkor már csak a hotelben alvó vendégek maradtak, az pedig már nem volt sok. De nem csak azért mentünk, hogy egész nap a fürdőben ücsörögjünk, ezért, egyik nap meglátogattuk Keszthelyt. Felkerestük a Babamúzeumot, s Csigaparlamentet, a Történelmi múzeumot, és a Horroráriumot.

A Babamúzeum közép-Európa legnagyobb népművészeti múzeuma, s nekem is elnyerte tetszésemet, mert mint néptáncos végre megnézhettem azoknak a népeknek a ruháit, melyeknek a táncait tanultam. Az ajándékboltban felfigyeltem egy képeslapra, amit be is teszek. Nekem elnyerte tetszésemet.

A Csigaparlamentről talán már kevesebben hallottak, pedig még a Guinnes Rekordok könyvében is benne van. Elég szomorú, hogy nagyon sok magyar nem is tudja, hogy egyáltalán létezik, pedig egyetlen ember építette fel 14 év alatt az egykori Pannon-tenger csigáiból. 4,5 millió csigát egyedül összegyűjteni szerintem nem egy könnyű feladat.

Hát ez lenne az, és az emberekhez lehet viszonyítani, hogy mekkora.

A Történelmi Panoptikumban közel 40 híres magyar embernek az embernagyságú viaszmását néztük meg. Köztük volt pl. Koppány, Hunyadi János, Szent László, Zrínyi Ilona.

Battyány János, és II. Rákóczi Ferenc.

 

A Horrorárium kicsit kellemetlenebbül érintett, mert eléggé élethűen ábrázolták a különböző kínzási módszereket.

 

 

 

Utólag is Boldog Karácsonyt és előre is Eredményekben Gazdag Boldog Új Évet kívánok: Ágnes.

süti beállítások módosítása